Belgák és az őslakosok
A fennsíkon élő afrikaiak nagyobb része bantu (hutu), akik viszonylag
hamar áttértek a földművelésre, míg a hamita eredetű tuszik állattenyésztéssel
foglalkoztak, de mindig jóval kevesebben voltak. Talán a nomád életforma révén,
talán harci erényeik miatt, de kezükben tartották a mai Ruanda vidékén a politikai
vezetést. Ahogyan a németek, úgy a belgák is megegyeztek a tuszi származású
szultánokkal, hogy könnyebben kezelhessék a gyarmati lakosságot. [...] A népesség
szaporodása csak növelte a feszültséget, ugyanis a népes hutu törzs tagjai egyre
több szavannás területet szerettek volna feltörni, ami a tuszik ellenállásába
ütközött.
Az akkor még Burundival együtt kormányozott tartományt közigazgatásilag Belga
Kongóhoz csatolták. A belga hatóságok jelenlévő gyarmati katonáikkal a gyakori
helyi torzsalkodások ellenére sokáig fenn tudták tartani a viszonylagos rendet.
Az 1950-es évek végétől itt is, mint másutt a gyarmati világban, felszabadító
mozgalom bontakozott ki. A hagyományosnak mondható hutu-tuszi ellentét mellett
a terület felosztásának kérdése is napirendre került. A tuszik vezetői szerették
volna együtt kézbe venni a függetlenedés után Ruanda és Burundi egész területét,
mert ekkor kevésbé tűnt volna ki, hogy kevesebben vannak, mint a hutuk, akik
felett a hatalmat a gyarmatosítók távozása után már egyedül ők, a tuszik kívánták
gyakorolni. A belgák azonban formális kivonulásuk után is bele kívántak szólni
a helyi politikába, és az etnikai-törzsi vitába, amelyet színezett az uralkodó
elit és az elnyomott többség ellentéte. A belgák a földfoglalások és földfelosztások
mellett érvelő hutuk pártjára álltak.