A Dzsandzsavid nevű arab milícia módszeresen irtja a fekete-afrikaiakat, erőszakolja meg a nőket, és gyújtja fel a falvakat.

Kivégzések, kiherélt emberek, megerőszakolt nők - ezek a gondolatok járnak a darfúri gyerekek fejében. A Human Rights Watch jogvédő szervezet nyugat-szudáni menekülttáborokban élő 8-17 éves gyerekeket kért arra, hogy rajzoljanak le bármit, amit szeretnének. Az élmények és a rajzok borzasztóak, de hiteles képet festenek a gyerekek által átélt szörnyűségekről.

Harmincöt évvel ezelőtt, 1972. január 30-án brit deszantosok máig vitatott okokból tüzet nyitottak az észak-írországi Londonderry városában felvonuló békés tüntetőkre.

A tíz évvel ezelőtt kitört ruandai népirtás, a második világháború utáni történelem legnagyobb tömeggyilkossága a nemzetközi közösség örök szégyenfoltja marad. Hiába érkeztek aggasztó jelek már hetekkel a tragédiát megelőzően, hiába volt egyértelmű, hogy az országban vérfürdő folyik - a világ képtelen volt megakadályozni 800 000 ember lemészárlását alig három hónap alatt.

Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.

The genocide in Darfur has claimed 400,000 lives and displaced over 2,500,000 people. More than one hundred people continue to die each day; five thousand die every month.

A ruandai népirtás ruandaiak százezreinek szervezett legyilkolása volt 1994-ben. A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el kb. 100 nap alatt, 1994. április 6-ától július közepéig. Legalább 500 000 tuszi és több százezres nagyságrendű mérsékelt hutu vesztette életét.[1] Más becslések szerint a halottak száma 800 000 - 1 000 000 között volt (ebből kb. 10% hutu).

A bizottság szerint a franciák politikai, katonai, diplomáciai és logisztikai segítséget nyújtotak a milíciáknak, kiképzésükben is részt vettek, segítettek megtervezni a népirtást, sőt maguk is részt vettek benne. Ruanda már többször is illette hasonló vádakkal Franciaországot, és azt is a szemükre vetették, hogy vonakodnak együttműködni az események kivizsgálásában.

Belgák és az őslakosok A fennsíkon élő afrikaiak nagyobb része bantu (hutu), akik viszonylag hamar áttértek a földművelésre, míg a hamita eredetű tuszik állattenyésztéssel foglalkoztak, de mindig jóval kevesebben voltak. Talán a nomád életforma révén, talán harci erényeik miatt, de kezükben tartották a mai Ruanda vidékén a politikai vezetést. Ahogyan a németek, úgy a belgák is megegyeztek a tuszi származású szultánokkal, hogy könnyebben kezelhessék a gyarmati lakosságot. [...] A népesség szaporodása csak növelte a feszültséget, ugyanis a népes hutu törzs tagjai egyre több szavannás területet szerettek volna feltörni, ami a tuszik ellenállásába ütközött. Az akkor még Burundival együtt kormányozott tartományt közigazgatásilag Belga Kongóhoz csatolták. A belga hatóságok jelenlévő gyarmati katonáikkal a gyakori helyi torzsalkodások ellenére sokáig fenn tudták tartani a viszonylagos rendet. Az 1950-es évek végétől itt is, mint másutt a gyarmati világban, felszabadító mozgalom bontakozott ki. A hagyományosnak mondható hutu-tuszi ellentét mellett a terület felosztásának kérdése is napirendre került. A tuszik vezetői szerették volna együtt kézbe venni a függetlenedés után Ruanda és Burundi egész területét, mert ekkor kevésbé tűnt volna ki, hogy kevesebben vannak, mint a hutuk, akik felett a hatalmat a gyarmatosítók távozása után már egyedül ők, a tuszik kívánták gyakorolni. A belgák azonban formális kivonulásuk után is bele kívántak szólni a helyi politikába, és az etnikai-törzsi vitába, amelyet színezett az uralkodó elit és az elnyomott többség ellentéte. A belgák a földfoglalások és földfelosztások mellett érvelő hutuk pártjára álltak.

In modern times the conflict has centred on opposing views of the area's status.