Group items tagged

Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.

Az életükkel játszanak azok a török akadémikusok, akik az ország napilapjaiban egy egész oldalas hirdetésben buzdítottak egy nemrég indított online petíció aláírására, amely az örmény népirtás elismerését, és azonnali bocsánatkérést kérvényezne.

A tíz évvel ezelőtt kitört ruandai népirtás, a második világháború utáni történelem legnagyobb tömeggyilkossága a nemzetközi közösség örök szégyenfoltja marad. Hiába érkeztek aggasztó jelek már hetekkel a tragédiát megelőzően, hiába volt egyértelmű, hogy az országban vérfürdő folyik - a világ képtelen volt megakadályozni 800 000 ember lemészárlását alig három hónap alatt.

a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszik és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben.

A ruandai népirtás ruandaiak százezreinek szervezett legyilkolása volt 1994-ben. A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el kb. 100 nap alatt, 1994. április 6-ától július közepéig. Legalább 500 000 tuszi és több százezres nagyságrendű mérsékelt hutu vesztette életét.[1] Más becslések szerint a halottak száma 800 000 - 1 000 000 között volt (ebből kb. 10% hutu).

Belgák és az őslakosok A fennsíkon élő afrikaiak nagyobb része bantu (hutu), akik viszonylag hamar áttértek a földművelésre, míg a hamita eredetű tuszik állattenyésztéssel foglalkoztak, de mindig jóval kevesebben voltak. Talán a nomád életforma révén, talán harci erényeik miatt, de kezükben tartották a mai Ruanda vidékén a politikai vezetést. Ahogyan a németek, úgy a belgák is megegyeztek a tuszi származású szultánokkal, hogy könnyebben kezelhessék a gyarmati lakosságot. [...] A népesség szaporodása csak növelte a feszültséget, ugyanis a népes hutu törzs tagjai egyre több szavannás területet szerettek volna feltörni, ami a tuszik ellenállásába ütközött. Az akkor még Burundival együtt kormányozott tartományt közigazgatásilag Belga Kongóhoz csatolták. A belga hatóságok jelenlévő gyarmati katonáikkal a gyakori helyi torzsalkodások ellenére sokáig fenn tudták tartani a viszonylagos rendet. Az 1950-es évek végétől itt is, mint másutt a gyarmati világban, felszabadító mozgalom bontakozott ki. A hagyományosnak mondható hutu-tuszi ellentét mellett a terület felosztásának kérdése is napirendre került. A tuszik vezetői szerették volna együtt kézbe venni a függetlenedés után Ruanda és Burundi egész területét, mert ekkor kevésbé tűnt volna ki, hogy kevesebben vannak, mint a hutuk, akik felett a hatalmat a gyarmatosítók távozása után már egyedül ők, a tuszik kívánták gyakorolni. A belgák azonban formális kivonulásuk után is bele kívántak szólni a helyi politikába, és az etnikai-törzsi vitába, amelyet színezett az uralkodó elit és az elnyomott többség ellentéte. A belgák a földfoglalások és földfelosztások mellett érvelő hutuk pártjára álltak.