ásnap Česky Krumlov-val kezdtünk - és aztán nagyrészt ott is ragadtunk egész napra. Pedig de. 10-re már ki is szálltunk a kocsiból. Javaslom elkerülni a húzósabb árú fizetős parkolókat; egy mellékutcából sem kell többet kutyagolni a látnivalókért - úgyis estére "tövig" lejárja az ember a lábát (vagy legalábbis úgy érzi majd). Kedves barátom meg volt győződve róla, hogy az út fénypontja Krumlov lesz - és igaza lett. A város egy kis ékszerdoboz, a Moldva (Vltava) folyó dupla kanyarjában fekszik: az egyikben az Óváros a plébániatemplommal, a másikban a (középkorban még különálló) iker-óváros, a Latran és a vár - a soproni Tűztoronyra emlékeztető tornyával. Bár picike az egész város, mégis dimben-dombon, lépcsőn-folyóparton sokat lépdesünk, mire mindent bejárunk. Érdemes rögtön felmenni a Várba és megváltani a belépőt a vezetésre, majd utána látni neki a sétának. Mi ezt elvétettük (nem mintha nagy baj lett volna) és fél 12-kor már csak a du- negyed 4-es időpontra kaptunk belépőt. Belül a szokásos trükk: barokk termek egy túra, gótikus egy másik, a reneszánsz meg egy harmadik :). Azért érdemes.

A Múzeumban láttunk egy hatásos filmet a 10-12 évenként előforduló szökőárról, amely Dánia part menti részein borzalmas károkat szokott okozni. Szására különösen nagy hatással voltak azok a film részletek, ahol a vihartól megrémült bárányok menekülnek, és a vízbe fulladt bárányokat mutattak

órakor indul a kirándulás, felszállunk a Litorina-ra, ami egyetlen kocsiból áll, a mozdony az elejében, van rajta WC is. Az idegenvezető egy kedves mosolyú fiatalember, portugálul, olaszul és angolul adja elő a mondanivalóját, mivel útitársaink brazilok és olaszok. Mindenkihez egyenként odamegy, mi is váltunk pár szót vele. Még azt is tudja, hogy Budapest Európában van, 'Far away' mondja, mi lelkesen bólogatunk. Elindulunk. Ezt a sínpárt 1885-ben adták át, ez volt az egyetlen útvonal, ami Curitibát összekötötte a tengerrel, Paranagua városával. A vonat nyomvonala a régi indiánösvény mentén épült, ami csak gyalogosan - még öszvérrel is alig - volt járható. Építése nagy áldozatokat követelt, rengetegen meghaltak maláriában és különböző betegségekben. Curitiba magasan, 899 m magasan fekszik és a vonat 110 km távolságot tesz meg kb. 3 óra alatt. Előbb fölmászik 1.010 m magasságba (Roca Nova), onnan folyamatosan ereszkedik lefelé. Lassan döcögve magunk mögött hagyjuk Curitiba külvárosát, az idegenvezető folyamatosan beszél, mutogatja a bevásárlóközpontokat, a rendező pályaudvart, női börtön épületét, nagyon lelkes és jókat nevet a saját viccein. Mi is vihorászunk, mert portugálul beszél 5 percig, olaszul vagy 1 percig, angolul pedig kb. 1 mondatot mond minden látnivalóról, de valahogy mindig pont akkor dudál a masiniszta, úgyhogy azt az 1 beteg mondatot sem értjük. Aztán ahogy behatolunk a trópusi esőerdőbe, lassan elhal a nevetés, a látvány lélegzetelállító, pedig nincs szerencsénk nagyon ködös-felhős az idő. A erdő alját mint összefüggő virágszőnyeg borítja a pistike és más virágok, egyes helyeken hortenzia mezők, egészen mélykékek, kár, hogy éppen elnyíltak már de még látni milyen pompás lehetett. Viaduktokon, alagutakon, hidakon megyünk át, a fák közötti hasadékokon vízesésekre, szakadékokra nyílik kilátás.

A parton való pihenés alatt figyeltem a tenger színeit. Az 5-6 színű kékség megbűvöli a nézgelődőt. A legsötétebb kéknél kb 7OO méter a mélység. A terület az ázsiai és afrikai törésvonalon helyezkedik el. Szemben Jordánia, majd Szaud-Arábia sziluettje látható.

Útvonalunk egy teljes év keresgélés, tervezgetés, Google Earth-nézegetés után az indulás előtti utolsó napokban lett véglegesen megtervezve. Eredetileg még Bosznia-Hercegovina és Montenegró is szerepelt volna, azonban előbb Boszniáról (Višegradot leszámítva), majd Montenegróról is lemondtunk. Megvolt tehát, hogy mit látogatunk meg és mit nem, a sorrendet már a helyszínen döntöttük el. 2008. július 25-én tehát összepakoltunk, következő nap indultunk is délnek.

Másik alkalommal Neszebári kirándulást foglaltunk le. Ez 38 levába került, de itt kellett előleget (5 leva) is fizetni. Itt is 9,30-kor indultunk, a sofőrbácsi németül beszélt.

Ez, a világ egyik legnépesebb városától, Mexikóvárostól 24 kilométernyire délkeletre található oázis igazi felfrissülést nyújt a nyüzsgő megapolisz mellett. Az aztékok idejében, amikor Mexikóváros még víziváros volt, humusszal borított tutajokon termesztették a zöldségeket és virágokat. Az idő múlásával a növények gyökerei átnőttek a dongákon és a tó fenekén behatoltak a talajba, így keletkeztek az úszó kertek. Ezért nem is csoda, hogy Xochimilco jelentése: a hely, ahol a virágok nyílnak.

A tengerparttól néhány tucat kilométerrel beljebb a nap áttöri a ködöt, és egy afrikai film díszletei között bóklászunk: szabályos kis tó körül szabályos vegetáció, mögötte szabályos és tekintélyes homokdűnék. Csak a teve meg a beduinok hiányoznak. Van viszont helyette jeep, homokdeszka és mindezt sivatagi élménytúrává szervező cseh ápolónő és indián segítői.

Profi hajósoknak és érdekes utakra vágyó szárazföldi halandóknak egyaránt kiváló olvasmány lehet a kalandos kirándulást megörökítő hangulatos beszámoló

zokásos Szafari kelés. Janival fél 5-kor már osonunk is a folyómenti ösvényeken, némileg letérve a kijelölt útról, de mi már csak ilyenek vagyunk. Egy ideig eltekintve 1-2 kudutól meg bushpig-től nem sok állat mutatja magát, aztán hirtelen egy kanyarban belefutunk egy vízilóba aki úgy döntött hogy a víz helyett a bozótban hűsöl. Hát köszi. Nem sokan múlott hogy kiessek az ablakon. (ez úgy lehetséges, hogy míg egyikünk vezet, a másik az ablakba kiülve és a tetőbe kapaszkodva kameráz vagy fényképez és pásztázza a vadállományt).